mosakodjunk!

dühös vagyok ha visszaolvasom a leveleket. mert igazuk van de mégsem. nincs véletlen? oké. persze mert mindennek van oka, minden vminek a következménye és ezt nem is akarom megcáfolni. nem véletlen h utálom magam ha ien dagadt vagyok. nem véletlen h szarul érzem magam most is, mivel zavar h dagadt vagyok és a tudat h ezt én alakitottam igy, mert azthittem igy boldogabb leszek. de ez csak rosszabb.
amig nem szeretem magam nem várhatok többet másoktól? nem várok sedmmit másoktól. nem várom h szeressenek, nem várom h utáljanak semmi. még azt sem h megértsenek vagy elfogadjanak, hisz ha nekem nem megy, h menne nekik? de mégis megkönnyitik azt az időt amit velük töltök. oan perceket csalnak az életembe amikor egész keveset gondolok arra h utálom magam. de sosem megy ki a fejemből és hidd el NEM azért mert állandóan ezt hajtogatom és az univerzum valóra is váltja ezt. az univerzum bassza meg! legyek én? hát ami mostvagyok az minden csak nem én. és nem csak alkatilag értem. és ha én irányitom az6 életem, akkor miért ne lehetnék megint soványka és boldog. miért hiszik azt az emberek h ha duci vki akkor boldog is? max boldognak tűnik. mert van annyi energiám h állandóan vigyorogjak, viccelődjek, mert az emberek megszokták h ez vagyok. mondom vmi elszomorítót, az emberek változnak. ugyanúgy érzem magam, mint akkor amikor nem ettem, hisz, lehet h akkor szarabb volt, mert nem éreztem magam fizikailag vmi erősnek, de most meg a testem iránti gyűlölet kiegyenliti a számlát. utálom h belém próbálják tumkolni, h de akkor tök boldogtalan voltam és h szarul néztem ki? ki a faszt érdekel, ha akkor boldog voltam a magammódján? persze ienkor jön az h jo akkor csinálj amit akarsz ne egyélj és halj bele, ami tök oké lenne ha nem dühből mondják, és nem éreztetnék ugy h tökre reménytelen eset vagyok, és nem értik h ez már nem megy. mert annyira megváltoztattak ezzel a gyogyulósdival h kéotelenségnek tűnik koplalni és rohadt nehéz elkezdeni. félek boldog lenni. vagy inkább csak nem tudok, és ezt az univerzummal már annyira magamba szivtam, h vszeg sose fogom tudni kipusztitani magamból. kössz univerzum.
és vajon ha tényleg ezt a dühös énemet hagynám uralkodni és az egyszerű utat választanám h nem kajálok akkor vajon mi lenne velem? mi lenne az életemmel? nem akarok anyaként oanról beszámolni a gyerekeimnek h egész életemben nem voltam boldog, mert nem engedtem meg maganak ésállandóan csak elégedetlen voltam. de vajon tényleg eljutnék odáig? sose lennének gyerekeim ha ezt csinálnám. és nem is engedném meg magamnak, mert ha már a saját életemet elcseszem az övéiket ne h ieneket hallgassanak és a végén nehogy példát vegyenek rolam.
nem tudommi lesz. nem tudom h fogadhatnám el magam. nem tudom h fogyhatnék le ugy h közben nem viszem tulzásba. nem tudom h h jutottam el odáig h fogynom kell. nem tudom mit akarok magamtól, a körülöttem lévőktől és az élettől.
és amig azon vagyokh ne törődjek a múlttal és szo szerint a vécén huzomle, azon kapom magam h elkezdődött valami, amit már nagyon jól ismerek. és nem azért mert a múltba nézek, hanem mert elfelejtettem. hát mi a helyes akkor elfelejteni vagy megtartani?