éjjel trolira várni

lehet vannak olyan dolgok amiket képtelenség elfelejteni. nem a valódi képkek, hanem érzések amik az észbe kerülve összerántják a gyomrot és kitépik a szivet. a vágy szülte álomképek, megtörténhetett szivszaggato pillanatok maga után hagyta lelki reakciók a maguk életteli jelenlétükkel... mily hatalmas erő lehet tudni mikor vannak jelen más szemében, melyek a maguk titokzatosságukkal oly könnyen tudnak hazudni, megmozogtatva a szájakat hogy szavakkal támasszág hazug igazságukat. és hinni benne kicsit kételkedve, de a lelkünk mélylén nagyon is érezve azt, hogy nekünk van igazunk és mindez hazugság... bár tudnám miről beszélek, én magam vajon hiszek-e, igazam van-e? talán soha nem is fogom megtudni. hinni fájó, de olyan kényelmes.

Most Te sorod, hogy önakarattal
Felém nyújts egy fehér fonalat
Hogy érintésemmel megtörjem szüzességét,
Érezzem ittlétem jelentőségét,
Melytől jöttömre pipacsok nyílnak
S távozásomkor ablakodon esőcseppek kopognak.

Ősz verdesi életem lapjait
Hová már a köd sem nyújtja csápjait,
Csak a szél suhan át héba-hóba
Felforgatja számban szívem szavait,
Szabadon ereszti ércsatornáim falait
Hogy bele keveredjenek egy nagy folyóba,
Sodródjanak a többi üledékkel
A mocsárba mely sose hagy el.

Folyton akadékoskodó önvoltom,
Örökké őrlő, forgó életem-poklom.

Hol már feljött a Hold, ott állsz Te tétlenül,
Szemed szenvedéstől ragyog-kegyetlenül.
Egy utolsó szívveréssel lángolsz
Magadon kívül mást miért nem vádolsz?
A Nap alól nézlek fáradt szemekkel,
A perceket követem maró könnyekkel.
Az élet két végpontján allunk,
Ordító hangjával a Földbe kapaszkodik lábunk.
Egymás felé vágyódva, félúton találkozik tekintetünk,
Arról az arany középútról álmodik szívünk,
Hol napfogyatkozáskor álmunkbantalálkozunk,
S boldog teljes életünk hanyag hiányairól tárgyalunk.
S még ha reggel hüledezve némán kelsz,
A világ túloldalán mindig rámlelsz.

Álljatok meg emberek!
Ne töltsétek be a termeket.
Ne hagyjatok itt a végtelenben,
várjatok míg szétmállik a léptem.
Miért vonultok külön tőlem?
Hát nem halljátok lelkem?
Szívvel megyek az üvegfalnak
Hátatfordítva gondolataitoknak.
Nem adok nektek magamból semmit de semmit
Nem fogjátok érzelmeimet savba mártogatni.

Lassú szemmozgásod egy utolsó lehelettel társul
Mint a csecsemő első lélegzetvétele-Isten illatú.
Könnycsepp a tekintetemből önsajnálatból csordul
Az én szívem önző fájdalomba borul.

Mert tudom Te békében, biztonságban vagy,
Nem árt meg Neked se hő, se fagy.
Csak Mi vagyunk még kiszolgáltatottak, tehetetlenek,
De erőt ad Nekünk, hogy érezzük Lelked magunk mellett.

Veled alszom el, s Veled ébredek
Virágot a réten csak Neked szedek.
Titkaimat őrzöm Neked a falakban,
Ó hát hogy is felejthetnélek el Téged, Drága Nagyapa?