Hol már feljött a Hold, ott állsz Te tétlenül,
Szemed szenvedéstől ragyog-kegyetlenül.
Egy utolsó szívveréssel lángolsz
Magadon kívül mást miért nem vádolsz?
A Nap alól nézlek fáradt szemekkel,
A perceket követem maró könnyekkel.
Az élet két végpontján allunk,
Ordító hangjával a Földbe kapaszkodik lábunk.
Egymás felé vágyódva, félúton találkozik tekintetünk,
Arról az arany középútról álmodik szívünk,
Hol napfogyatkozáskor álmunkbantalálkozunk,
S boldog teljes életünk hanyag hiányairól tárgyalunk.
S még ha reggel hüledezve némán kelsz,
A világ túloldalán mindig rámlelsz.