she don't want the word

alcimnek meg legyen a nyilt nap a Corvinuson. csak a naaagy érzelmi hatás kedvéért.
mostanában nem nagyon tudom szoban kifejezni magam, azaz az érzéseimet. mert érzem csak ez valahogy eltér attól ami eddig volt, nomeg az sem könnyit a helyzeten h ezek az érzések percenként változnak. most például mindjárt elsirom magam, de kevesebb mint egy óra mulva röhögni fogok mert átjönnek a csajok. vagyütt együtt sirunk de ez nem valószinű, mert addigra igérem összekapom magam. csak annyira ledöbbentő minden ami velem történik és ah eghyes dolgokat felfogok, félreértelmezem őket. nem vagyok szerelmes és az hogy most egy pöppet elcsüggedtem ien téren ez nem jelent szakitást és pff a fene tudja már h miről beszélek mert énsem értem teljesen. de megpróbálom érthetőbben leirni. azaz ugy érzem mintha úgy viselkednék mint aki szakitáson esett volna túl de nem tette tul magát rajta ezért állandóan nedves az arca a könnyektől meg rinyál meg nyafog és közben mások és maga idegeire megy... pont ezért nem szivesen beszélek erről a témárol kiv ha már nagyon nyom. és ennek az egésznek nincs vége meg ienek legalábbis remélem, csak meginogtatott. eddig biztonságosabban éreztem magam. főleg h megláttam h Eszti oan könnyen összeszed magának akár egy komolynak igérkező kapcsolatot miközben én itt egy szerencsétlennel szenvedek. mindig úgy érzem h annyival sokkal jobb nálam mindenben ami miatt csodálható teremtmény, csak vh teljesen nem értem h a világnak akkor miért van szüksége az oan emberekre mint én. félek h egyedülhagynak az ien emberek, akik most a világot jelentik nekem mert ők ittvannak mellettem minden nap és alakitják az életemet, ami nélkülünk értelmetlen lenne. nekik valahogy pörög az életük és vannak fontos naaagy dolgaik, vár rájuk az egész világ és bárhol tárt karokkal meleg otthonnal szolgál nekik, és nem gondolom h én ennél fontosabb vagyok, hisz nyugi ittmarad neked még x meg y, csak én megyek el és ez igy sorban mindenki elmondja, mig majd egyedül ücsörgök a konyhában egy bögre teával. paffparaff. a bizonytalan dolgoknak meg egyszerűen nincs értelme, csak idegesitenek és görcsbe húzzák a gyomromat.

a 217es szoba

a lelkem egyik bugyra:D
legaszarabb h annyira rá lehet vmire szokni h utána egészen megszereted, mitn szokást és nem törődsz bele h enélkül is lehet élni hisz fölösleges, mert tiltott, és csábitó. pedig egész lényemből gyűlölöm, tisztában vagyok vele, hogy káros, akárcsak a dohány vagy az alkohol de a hatása ezerszer felszabaditóbb, megkönnyebbitőbb. nem tudom mien okból kifolyólag kezdtem ebbe bele, s azt sem hogy mikor lesz vége, de amint ugy érzem h ezt most nemakarom tovább a gyűrűmet visszacsúsztatom a jobb kezemre, s 2nappal később ugy kelek hogy megint a baloldalin van és jaj táskás a szemem és jaj fáj a torkom. eldobom az agyam magamtól. tudom, hogy ettől borzadtam a legjobban h ez szokás lesz és pikpak észre sem veszem és napi rutinná vált. de olyan joooo akkoris nemtehetekrola:/
azthiszem ilyenkor szokás aztmondani:
hopikaaaa

strange kind of thinking

emlékeztek arra amit reggel irtam? hát ezt egyetlen pillanat alatt felül tudom irni minden ellenérvet elfelejtve. nemtom mi történik ilyenkor de nagyon zuhanok. max hangerő crystal castles hogy ne halljam a gondolataimat. aztán meglátjuk hogyan cselekszem

let the flames begin

nagy valószinűséggel ez az utolso blogbejegyzésem idén és persze tudom h mint szülinapokkor itt is el fog maradni az a drasztikus változás ami után mindig fohászkodom ésugyanugy lesz minden kivéve h a szobámban egy uj falinaptár fog lógni:D
de azthiszem valami mégis más lesz de ezt nem az uj évvel magyarázom. mostanra valahogy lenyugodtam. nem borulok ki olyan sűrűn nem traktálok másokat állandóan ugyanazokkal a dolgokkal, inkább hallgatok és magamban vezetem le ezeket a folyamatokat. azthiszem igy 11 hónap után kezdem elfogadni h vannak dolgok amioken nem tudok és vannak amiken egyszerűen nem kell változtatnom. és ez nem azt jelenti h teljesen feladtam a harcot de sokkal többet van olyan amikor szinte érzem h mesebeli szárnyaim leereszkednek és nem verik mindenáron azta falat ami körülvesz. rájöttem h valóban nem számit h nézek ki habár még mindig irdatlanul tud égni a kis sebem ezzel kapcsolatban. másrészről viszont kicsit tsrtok e fajta változástól hisz ez azzal is jár h eltűnik belőlem az a lendithetetlen energia és csak akkor jön elő amikor ugy kell de amikor egyedül vagyok nem létezem.nem akarok bulizni, fölöslegesen kijárni, vásárolni v in bugyuta dolgokat művel aminek nincs értelme. de mégis minek van? és ezzel ugyanoda lyukadok ki ahova mindig. ilyenkor kéne úgy tiszta szivből bokánrúgni, mint ahogy minden egyes hülye döntésem előtt amivel mindenki tisztában volt h nem helyénvaló kivéve engem. mert álmodozó vagyok, naiv, mindig csak a jot akarom meglátni mindenkiben, hiszek a mesékben, vagy éppen cska spontán ötlet volt, elbolonditottak a szemei, az érintései, olyanom volt h nemérdekel egyszerélünk, az ok nemszámit. ilyenkor már nincs kifogás és minden egyes elhibázot döntésem jo döntés volt mert tanultam, és mert hihetetlen jo emlékek maradtak a dolgokbol még akkor is ha a szivem hirtelen megdagad az emlék hatására és nekiáll fájni:)
nemakarom erőltetni a dolgokat és ezt elég nehéz ugy elküzdeni h tombol bennem a türelémetlenség és a lsuta belenyugvás mellett a tettvágy. de nem akarom megint elhagyni magamat és vmi hülye bábuvá változtatni, aki épphogy él. ebből eláég volt és többet nemkérem. ez az egyetlen érzés ami kompenzálja azt a fájdalmat amikor ilyen téma kerekedik egy beszélgetésben.
őj év új erő? tudatalatt tudom h ez hülyeség mégis midnenemet beleadom hpgy higgyek ebben, különben bábuként végzem:D

keeps coming back

mindendemineden ismétlődik. az érzések gondolatok. egy ideje figyelek és mindenben látok valamit ami emlékeztet valamire amiről azt hiszem jel félek h bekattanok. a pénteki álmomat minél több embernek meséltem el csomoan azt reagálták h ez a vágyaimat tükrözi de egyre erősebben tűnik fel előttem oan élethű h akár megérinthetném csak az a hajszál ott ami nemengedi. ugy érzem magam mint Bella az alkonyatbol és ez annyira nem jo. nem akarok többé mesebeli karakter lenni mert más igyis kb csak a lábujjhegyem ér le a földre a többi vhol lebeg összevissza. ált otthon mindig elkap ez a lábujj és áll azon pörgök h válaszokat kutassak. miért vok itt mire jo ez és miért nem szabadulhatok meg tőle. egyszerűen nincs kedvem az egész életdologhoz és ebben minden benne van nem csak a kinézetem. rohadtul dühit h naprolnapra csak hizok, s ez az egyetlen dolog ami változik. a többi marad reménytelen elérhetetlen távoli dolog. persze a csajokkal jol érzem magam mert felemelnek és elfeledtetik velem h mi a helyzet itt a valoságban. felemel ez az egészen uj érzés is h várom h leteljen egy hét. és aminek még örülnöm kéne esetleg, hogy mindez megvan nekem meg stb. perszepersze de ez oan fura mert ha nem lennének nekem sem kéne itt lennem. szégyenlem magam emiatt mert nem akarok senkit megbántani csak attol félek h alapbol teher vok v vmi. nem tudom ki vagyok és akkora űr van bennem. az álmok célok itt vannak de oan távol h nincs kedvem elkezdeni elérni őket mert félek h kudarc lesz és nem akarom h gyengének lássanak. igy is elég gyengének érzem magam. a szibeli előtt iszonyatosan ideges voltam azt hittem rosszul leszek de nem azért mert izgultam hanem mert jka elmondta h ott van a vadászaton j meg a gyerek is. az egyetlen aki nincs ott az én vagyok. és nem hiányzom. nekem sem hiányoznak. utálom a családom és nem akarok ide tartozni. annyira boldog voltam szalagavato után annyira meghatodtam a viselkedésük miatt de ez annyira lerombolja az egészet h undorok még csak rájuk is gondolni.
vajon ha mentem volna nem vitte volna őket apa? miért akarta annyira h menjek ha ien egyszerű engem potolni?
mi a fenének élek ha oan könnyű engem potolni?
mondjátok h ti is látjátok a párhuzamot!

memoir

valaki nemrég megemlitette h jiolesik néha elmenni budapestről kiszakadni, és ez az ami már annyira hiányzik. annyira ezt vártam az őszi szünettől, hisz mindeddig megvolt ez a menedék ahova elutazhatok napokra és megszűnhetek létezni másoknak magamnak pár napra.de mostmár nemtudom hova rakjam magamat ha ilyen mehetnékem van. nem tudok a seggemen ülni egy állandósult nem változó hétköznapi szar életben. persze nem arrol van szo h unatkozok, mert mindig van mit csinálnom de ezek annyira sablon dolgok, h iszonyu könnyű őket megunni. vagy már csak az is h ugyanazokat a dolgokat várom. a hétvégi partykat, a tanfolyamot, amikor van esély arra h vmi változik, keresem az uj arcokat, keresem a kapcsolatok mélyebb tartalmát és szünetelenül keresem a szerelmet, ami megadhatja azt a fajta változatosságot uj életet, amiben kifejezhetem magam. rosszul vagyok azoktol a dolgoktól ,amik minden nap megtörténnek, a rutinosságuktol. persze mot anyuval elmegyünk egy napra bécsben és ennek örülök de nem az ilyenfajta menekülésre gondolok. egyedüllétre van szükségem, mert ez az egyetlen, amikor nem vagyok ott magam mellett. amikor csak ugy vagyok, és semmi sem számit, mert valahogy felül tudom magam rakni az élethez való kötelezettségen. anya ma csüggedten, félve megkérdezte h gondolkoztam e öngyilkosságon, amikor a tvben egy csaj mondta h csak hason akarta magát szurni. ezt ezerféleképpen el lehet poénkodni, h hát hason biztos nem akartam magam szurni, de h gondolkoztame az öngyilkosságon? máig nem tudom kiverni a fejemből, nem beszélve azokról a pillanatokról, mikor a padlón vagyok. sose volt hozzá bátorságom és ez vszeg nem is fog változni de ez igy jo. akármennyire is elutasitottam a segitséget valamennyi kis részem mindig akarta. hisz a sokáig tartó koplalásnál is vártam h mikor halok már bele, mégis hagytam magam és itt vagyok piros orcákkal, nem csak azért mert pöppet leégtem a szoliban:) fogytam 2 kilot legálisan, hisz anyu jóváhagyta a fogyokurát, de gondolom nem tud emiatt nyugodni és állandoan bizonytalankodik, h dehát ugye én okos vagyok és sokat tanultam a dologbol és most tanulnom kell stb. hát persze. köszönöm anyu h megtanitottál hazudni.