tájképek

tegnap valami iszonyatos sűrű fekete homályba zuhantam, rég nem zuhantam ilyen mélypontba. jó, a körülmények gondolom rásegitettek de ténylge bepánikoltam. fizikailag beteg vagyok, folyik az orrom a hangom elveszett, a vérnyomásom sincs az egekben. de ez gondolom már nem feltétlenül a náthához sorolhatóak, hanem a kajálási folyamat kimaradásához. pff. este a diványon feküdtem, ugy terveztem ottalszom, mert jólesett anyu közelsége, a hangok körülöttem. rohadtul nem akartam a szobámban bezárva feküdni egyedül ezért inkább békésen olvasgattam a nappaliban. aztán éreztem h kerülget az álom és h már nem vagyok teljesen része az ébrenléti állapotnak, az agyam mégis ugy zakatolt, mintha csak gondolkoznék. éreztem a rajtam uralkodó betegséget, a részvétet, amit az emberek irántam tanusitanak, amiért nem vagyok épeszű, sajnáltam anyut, amiért fájdalmat okozok neki, és sajnlátam magamat, amiért nem tudok mitkezdeni magammal, nem tudom hogyan viszonyuljak magamhoz, hogy próbáljak meg okosabb lenni ésne legyek őrült egyszerűen normális.éreztem a testemen végigfutó bénaságot,hogy nem tudok felállni anélkül, hogy ne esnék össze, hogy tudjak rendesen beszélni, normális cselekvéseket folytatni, mint mindenki más, életörömet sugározni, futkorászni és kergetőzni. hogy legyen társasági életem, tudjam magam irányitani és kontrollálni, és ne legyek másoknak kiszolgáltatott, és ugy viszonyuljanak hozzám az emberek ahogy azt mindenkivel csinálják. görcsösen akartam normális, hétköznapi ember lenni és amint éreztem ennek a lehetetlenségét, már hirtelen semmit sem akartam, csak eltűnni örökre, hogy könnyebb legyen másoknak is meg nekem is. összeszoritottam a szemem, éreztem a fejemben lévő nyomást és szuggeráltam az egyre elboritó sötétséget, hogy tüntessen el, és éreztem ahogy perceken belül már nem leszek itt és senki sem fog aggódni mindenki könnyen elenged. aztán hirtelen nagyon megrémültem és kinyitottam a szemem hallottam a tv hnagját és éreztem anyu jelenlétét a szobámban. hát mégsem történt semmi. jesszusom miken gondolkozom? még szép h ittvagyok és örülök neki és mégis honnan jutnak ilyenek az eszembe? megdöbbentett hogy csak álmodtam az egészet, és hálás lettem érte h ilyen lehetőség is van, dühös amiért az ember képes ilyeneket összeáklmodni és még csak nem is jön rá h álmodik. az álmom kisértett egy darabig uh átvonultam a szobámba és megpróbáltam ujra rendesen elaludni de megint hülye álmok zaklattak. reggel felkeltem arra amint anyu benézett és elbucsuzott és visszaaludtam. de szerencsétlenségemre megint felkeltem, olvastam és most nem tudom mihez kezdjek. Eszti irt h szar nélkülem a suli én meg neki h nélkülük meg szar lenni. kétségbeejt h egyedül vagyok, pedig ez teljesen érthető. nem vagyok 2éves h anyu halassza miattam a munkát és velem ücsörögjön és elárasszon forró teával, és a tanárnéni sem hiv fel telefonon h asz egész osztály belekiabálja nekem h mennyire hiányzom nekik és h gyógyuljak meg. pedig mennyire jólenne. át akarom ölelni anyut és remegő hangon faggatni akarom, h ugye nem vagyok rossz gyerek, és h vajon szerete? bocsánatot kérni tőle minden pimaszságomért és hallgatni h azt suttogja, h "nem vagy kövér, mindenki igy szeret, nem kell nekünk megfelelned csak érezd jól magad". utóbbi egy hétben valóban nem ettem túl sokat, de anyu azt mondta h természetes ha az ember ki van borulva akkor az evés az amire legkevésbé gondol, és h ez el fog mulni. én is hittem ebben és tudtam h ez nem a foygokúrára megy ki mint eddig. de most tökre elbizonytalanodtam. eddig azt mondogattam magamnak h nemgáz, ha akarnék ugyis ennék valamit és majd eljön ennek az ideje is. de most nemtudom rávenni magam és ismerős a helyzet és hajajaj. másrészről meg mit ijedek meg ennyire hisz tényleg rámfér egy kis fogyás és amint normálisan fogok kinézni ujra eszek majd. mitnha ezt már hallottam volna magamtól. aztán a kórházban hisztiztem h márpedig akkorse ha kanállal verik ki a fogam. akkor ilyenkor most mivan? nem igazán értem, de azt tudom h a legszarabb kövér anorexiásnak lenni:D persze nem mintha az lennék, de mind1, végülis tényleg jo lenne ha egy picit lefogynék, csak emellett enm akarok se szédülni amikor felállok se antiszoc se szarkedvű lenni. anyucit akarom most azopnnal magam mellé ide és h meghallgasson és megértsen. esküszöm neki ment a legjobbasn az összes pszichológus mellett. ráadásul az a hülye lwevél a semmelweis egyetemtől még mindig ott hever az asztalon és mindig amikor elmegyek vele baszogat, h na mivan már, mit fogok csinálni. ugyanis van egy ilyen új kis program edina néven amit most fejlesztettek ki az evészavarosok számára. amikor először megláttam még so9kkos állapotban voltam egy picit. asszem ez egy kis magyarázatot szolgál. szal hazamentem, miután nem otthon aludtam, de anyuval nem tudtam beszélni előző este, és az asztalon egy cetli feküdt valami irással. anyu papucsa szokásos helyen, csönd az egész házban, pedig anyu ma szabadnapos. nem kaptam levegőt, elolvastam a cetlit amin az állt, h a manikűrösnél vagyok gyere szolizni ha van kedved stb csók anya. azon nyombasn elkezdtem zokogni és nem igazán tudtam mitkezdeni vele. boldog voltam. aztán találtam emg a levelet és amiközben olvastam még mindig zokogtam és amikor a végére értem csak még jobban sirtam. nahát igy volt ez. azóta nem nyultam hozzá csak ott fetreng az asztalon. azt mondtam maganak h jo oké ebbe nem fogunk megint belekeveredni uh majd elkezdünk enni. de mi a szarra várok? talán arra h mások észrevegyék h fogytam. talán arra h összeessek vhol. talán arra h anyu hazajöjjön. de vh ahhoz sem érzem elérkezettnek az időt h anyuval beszéljek erről. wáááh cigizni akarok. de igy sincs hangom, és kül is tegnap se cigiztem. fantasztikus vagyok de még mindig unatkozom:D