Pippa Lee

túlvagyok a harmadik nyelvvizsgámon és ha sikerült levizsgáznom remélhetőleg semmi közöm nem lesz egy darabig a telchez. és mostmár kialudtam magamat de még mindig nem hiányzunk egymásnak a világgal. semmi kedvem nincs ülni állni ébrenlenni aludni szocializálódni v beszélni. a beszéd főleg azért nem jön szóba mert rohadtul fáj a torkom. talán a szervezetem próbálja jelezni h kissé elege van belőlem. nyugi nekem is. tökre olyan érzésem van mintha másnapos lennék. de másnaposan mindig a barátaimmal vagyok. hiányoznak. ők mindig segitenek kimászni az ien dolgokból még akkor is ha nagyon nem vágyom senki társaságára. ők ez alól kivételek. h hol vannak? lássuk csak. kiki olaszországban van, mások családi partyn, házkörüli teendők, házibuli amibe eszem ágában sincs menni, mások nem adnak életjelet pedig az esemeseim partykész hangulatot tükröznek rólam. Aztán eszembe jutott h Eszti Gergőnél volt. vagy van. nembaj, egyedül is menni fog. csak megnehezitem a dolgokat. saját magam tudatmódositó szere vagyok. főleg álmomban. miért van az h ott mindig érzem h ottvannak mellettem akikre szükségem van? annyira közel, olyan élethűen, mint még az életben sem szokott lenni? aztán felébredéskor kapkodom h hh? mivan? az előbb még minden olyan szép volt. ugyhogy inkább visszahúzom a fejemre a takarót. nem tudom mit kezdjek magammal nélküle. azon morfondiroztam h mi történik a szakitásokkor. h az ember nem csak egy emberrel szakit hanem egy egész életérzéssel, stilussal, mindennel ami a régi önmagához köti, még a szép emlékekkel is szakit, hisz neh vmi is arra utaljon h mi volt. mert szörnyen elviselhetetlen a hiánya. mintha kicserélnének és megint egy csecsemő lennél aki nem tudja mit kell csinálni. beszélni is alig tudok mert elfelejtettem h miről szoktam a normális emberek. de ha még durvább a kedv akkor az a kérdés h h kell egyáltalán formálni a betűket? sokkal könnyebb bólogatni. és egy dolgot ujra tisztán ki tudok ejteni a sok ismételgetésnek köszönhetően. jólvagyok