Hol már feljött a Hold, ott állsz Te tétlenül,
Szemed szenvedéstől ragyog-kegyetlenül.
Egy utolsó szívveréssel lángolsz
Magadon kívül mást miért nem vádolsz?
A Nap alól nézlek fáradt szemekkel,
A perceket követem maró könnyekkel.
Az élet két végpontján allunk,
Ordító hangjával a Földbe kapaszkodik lábunk.
Egymás felé vágyódva, félúton találkozik tekintetünk,
Arról az arany középútról álmodik szívünk,
Hol napfogyatkozáskor álmunkbantalálkozunk,
S boldog teljes életünk hanyag hiányairól tárgyalunk.
S még ha reggel hüledezve némán kelsz,
A világ túloldalán mindig rámlelsz.

Álljatok meg emberek!
Ne töltsétek be a termeket.
Ne hagyjatok itt a végtelenben,
várjatok míg szétmállik a léptem.
Miért vonultok külön tőlem?
Hát nem halljátok lelkem?
Szívvel megyek az üvegfalnak
Hátatfordítva gondolataitoknak.
Nem adok nektek magamból semmit de semmit
Nem fogjátok érzelmeimet savba mártogatni.

Lassú szemmozgásod egy utolsó lehelettel társul
Mint a csecsemő első lélegzetvétele-Isten illatú.
Könnycsepp a tekintetemből önsajnálatból csordul
Az én szívem önző fájdalomba borul.

Mert tudom Te békében, biztonságban vagy,
Nem árt meg Neked se hő, se fagy.
Csak Mi vagyunk még kiszolgáltatottak, tehetetlenek,
De erőt ad Nekünk, hogy érezzük Lelked magunk mellett.

Veled alszom el, s Veled ébredek
Virágot a réten csak Neked szedek.
Titkaimat őrzöm Neked a falakban,
Ó hát hogy is felejthetnélek el Téged, Drága Nagyapa?

ne

Sok néma száj, s millió szempár-üresen kopogók
Csak a por, a füst, s a tonna ólomgolyó
Mi szíveden marad
Nem bírod már a tavaszt...
De hogy enyhítsek fájdalmadon
Ha nekem se maradt más, mint a földbetiport liliomok?

énis

Írtam már hogy hiányzik, azt is hogy fáj,
De ha a szavak nincsenek meg az teljesen más.
Kizár a hideg, a szoba tele ürességgel,
Felfordul az ablakpárkány nekidől a szélnek.
Puha a világ, de hol van a minden?
Érzem, érzem de sehol sincsen.
Beledobom magam a semmibe és itt fekszik a tenyeremen,
Megvan majdnem, szinte már lenyelem
Mégis elszalad, s én maradok, nem értem
Magamat, a maszlagot, kitől kell félnem?
Rajzolj egy vonalat, adj egy keretet,
Ábrázoljuk feltűnően a semmiséget.

18

ez lesz az utolsó bejegyzésem 18 évesként juppiii. tudomtudom, de nem tehetek róla mindig oylan izgatott vagyok szülinap előtt. de ígérem megpróbálok nem csalódni olyan nagyot amikor rájövök, hogy ez nem változtat semmin. max a szombati családi ünneplés ahol megint haza fogom vágni az agyam. de megint kapok egy csomo ajándékot amire semmi szükségem sincs és igazábol nem is akarok találkozni senkivel de azért nyomatom egész nap a mosolyt. azért lehet beprobálkozok egy olyannal h hnaptól ... na ez a baj ha pocsék kedvem van nem vagyok vmi pozitiv. sebaj. szeretlek kicsivilág. még ha olykorolykor gyűlöllek is.

olyan sok mindent mondanék neked, de veled beszélgetni olyan, mintha állásinterjún lennék. udvariasság sokmosoly picipoén hallgatás. szeretném ha idebennt lennél az életemben, a végtelen percekben, a poros sarokban, a takaró alatt, a papírjaimon leírva, hóban, az óceánban, a holdra csimpaszkodva és a nappal ragyogva. unom az együtt töltött perceinket újranézni mégse tudok mást tenni. nem bírom nézni hogy más van a helyemen, úgy rákiabálnék hogy menj onnan az az enyém. ne sirass meg velem ezt nem csinálták még így. kérlek