keeps coming back

mindendemineden ismétlődik. az érzések gondolatok. egy ideje figyelek és mindenben látok valamit ami emlékeztet valamire amiről azt hiszem jel félek h bekattanok. a pénteki álmomat minél több embernek meséltem el csomoan azt reagálták h ez a vágyaimat tükrözi de egyre erősebben tűnik fel előttem oan élethű h akár megérinthetném csak az a hajszál ott ami nemengedi. ugy érzem magam mint Bella az alkonyatbol és ez annyira nem jo. nem akarok többé mesebeli karakter lenni mert más igyis kb csak a lábujjhegyem ér le a földre a többi vhol lebeg összevissza. ált otthon mindig elkap ez a lábujj és áll azon pörgök h válaszokat kutassak. miért vok itt mire jo ez és miért nem szabadulhatok meg tőle. egyszerűen nincs kedvem az egész életdologhoz és ebben minden benne van nem csak a kinézetem. rohadtul dühit h naprolnapra csak hizok, s ez az egyetlen dolog ami változik. a többi marad reménytelen elérhetetlen távoli dolog. persze a csajokkal jol érzem magam mert felemelnek és elfeledtetik velem h mi a helyzet itt a valoságban. felemel ez az egészen uj érzés is h várom h leteljen egy hét. és aminek még örülnöm kéne esetleg, hogy mindez megvan nekem meg stb. perszepersze de ez oan fura mert ha nem lennének nekem sem kéne itt lennem. szégyenlem magam emiatt mert nem akarok senkit megbántani csak attol félek h alapbol teher vok v vmi. nem tudom ki vagyok és akkora űr van bennem. az álmok célok itt vannak de oan távol h nincs kedvem elkezdeni elérni őket mert félek h kudarc lesz és nem akarom h gyengének lássanak. igy is elég gyengének érzem magam. a szibeli előtt iszonyatosan ideges voltam azt hittem rosszul leszek de nem azért mert izgultam hanem mert jka elmondta h ott van a vadászaton j meg a gyerek is. az egyetlen aki nincs ott az én vagyok. és nem hiányzom. nekem sem hiányoznak. utálom a családom és nem akarok ide tartozni. annyira boldog voltam szalagavato után annyira meghatodtam a viselkedésük miatt de ez annyira lerombolja az egészet h undorok még csak rájuk is gondolni.
vajon ha mentem volna nem vitte volna őket apa? miért akarta annyira h menjek ha ien egyszerű engem potolni?
mi a fenének élek ha oan könnyű engem potolni?
mondjátok h ti is látjátok a párhuzamot!

memoir

valaki nemrég megemlitette h jiolesik néha elmenni budapestről kiszakadni, és ez az ami már annyira hiányzik. annyira ezt vártam az őszi szünettől, hisz mindeddig megvolt ez a menedék ahova elutazhatok napokra és megszűnhetek létezni másoknak magamnak pár napra.de mostmár nemtudom hova rakjam magamat ha ilyen mehetnékem van. nem tudok a seggemen ülni egy állandósult nem változó hétköznapi szar életben. persze nem arrol van szo h unatkozok, mert mindig van mit csinálnom de ezek annyira sablon dolgok, h iszonyu könnyű őket megunni. vagy már csak az is h ugyanazokat a dolgokat várom. a hétvégi partykat, a tanfolyamot, amikor van esély arra h vmi változik, keresem az uj arcokat, keresem a kapcsolatok mélyebb tartalmát és szünetelenül keresem a szerelmet, ami megadhatja azt a fajta változatosságot uj életet, amiben kifejezhetem magam. rosszul vagyok azoktol a dolgoktól ,amik minden nap megtörténnek, a rutinosságuktol. persze mot anyuval elmegyünk egy napra bécsben és ennek örülök de nem az ilyenfajta menekülésre gondolok. egyedüllétre van szükségem, mert ez az egyetlen, amikor nem vagyok ott magam mellett. amikor csak ugy vagyok, és semmi sem számit, mert valahogy felül tudom magam rakni az élethez való kötelezettségen. anya ma csüggedten, félve megkérdezte h gondolkoztam e öngyilkosságon, amikor a tvben egy csaj mondta h csak hason akarta magát szurni. ezt ezerféleképpen el lehet poénkodni, h hát hason biztos nem akartam magam szurni, de h gondolkoztame az öngyilkosságon? máig nem tudom kiverni a fejemből, nem beszélve azokról a pillanatokról, mikor a padlón vagyok. sose volt hozzá bátorságom és ez vszeg nem is fog változni de ez igy jo. akármennyire is elutasitottam a segitséget valamennyi kis részem mindig akarta. hisz a sokáig tartó koplalásnál is vártam h mikor halok már bele, mégis hagytam magam és itt vagyok piros orcákkal, nem csak azért mert pöppet leégtem a szoliban:) fogytam 2 kilot legálisan, hisz anyu jóváhagyta a fogyokurát, de gondolom nem tud emiatt nyugodni és állandoan bizonytalankodik, h dehát ugye én okos vagyok és sokat tanultam a dologbol és most tanulnom kell stb. hát persze. köszönöm anyu h megtanitottál hazudni.

örök kétség

Mit sustorogtok titkokat,
Őszi fák, lombhullatóak?
Miről beszéltek mit nem tudok?
Tán büszkélkedtek hogy ti már előre látjátok?

Mig kitartoan várok,
Gondolataimmal szomorkodok,
Egyedül félve, attól a pillanattól,
Mikor rájövök, azon a napon,
Hogy nem vagy te egyedül,
S én vagyok az, ki menekül.
Fáradt szempilláimról lassan,
Csöpögnek a könnyek humorosan.
Kinevetnek, mert álomba ringattam
Magam, s hamarosan,
Minden álmom összedőlt.
Miért is nem építettem fel kőből,
Különlegesen fénylő
Gyönyörből.

Hisz nem te vagy a váram,
Hol megbújhatnánk párban.
S nem én vagyok a köpönyeg,
Mi eső után szárazra törölget.

Vannak ott mások,
Milliók.
Főszerepre áhítozó tárgyak,
Sok-sok álmot valóra váltanak.
Ajtód előtt hosszú sorok kígyóznak,
De te csak megmaradsz magadnak.
Nagy kísértés leszel ettől,
Sugárzik szemedből,
Hogy hiányzik valami,
Én akarom neked azt megadni!

döbbenet

annyira furcsak most anya megkérdezte, h nem akarok-e megint járni gyöngyvérhez, meg igy biztatott h fel kéne hivnom. és mondtam, h nem szerintem nem kell és am sem akarom, erre mondta, h dehát látja rajtam h szarul vagyok. hogy megint rendszeresen hányok... ez annyira furcsa, mert azt hittem, h ezt már teljesen elfelejtette és h nem gondol ienre és nem veszi észre. de ezekszerint mégis... ez annyira rossz, tökre elszégyelltem magam, hisz nem azért nem osztottam ezt meg mostanában senkivel, mert annyira próbálok együtt élni azzal, h már nem vagyok vékony és állandóan biztatom magam, ha teltebbek is tudnak élni és boldogak lenni. és tényleg probálok igy élni, a mostani testsulyommal együtt, de egyenlőre még nem megy. és bár ez nagyon fáj tényleg nem akarok megtörni és csak szokom ezt az állapotot. hisz perszepersze, majd szolnak ha tul duci vagyok, miután kijöttem abbol az állapotból és lefogytam. hisz addig senki sem mer baszogatni, csak utána jönnek a megjegyzések, h igen mostmár azért elég kis puffancs és kövérke voltál. nem valami kelemes érzés megtudni h egész eddig a képedbe hazudtak és azt állitották h jol nézel ki, miközben a hátad mögött azt suttogták, h jo lenne már lefogynod, mert kezd tulzásokba esni a hizással.
köszönöm az őszinteséget.

I just want you to know who i am

Valószinűleg az egész abból jön, amikor elkap az érzés, hogy hazajövök vagy egy buliból vagy akár egy átlagos napról, lemosom a sminkem és a tükörbe nézve a mosolyom is lecsügged, eltűnik az a régi személy aki már csak az "előadásokkor" létezik. Mélyen a szemembe nézek és inkább az a folytogató érzés jön elő, mert igenis bele lehet fáradni abba hogy minden ami körülvesz annyira különbözik attól aki én vagyok és rájönni hogy minden ami az eszemben jár annyira álom annyira messze, annyira elérhetetlenzó sincs arról hogy én vagyok a társadalom kivetettje, és ti aljanép gyertek sajnáljatok, de inkább ne is mert fel se értek hozzám:D Csak annyira úgy érzem hogy nehezen illeszkedek be akármelyik társaságba, akármennyire is az ellenkezője lehet ez mások szemében. Lehet hogy azért van, mert megszokták azt az embert, aki 16-17 évig voltam, és ha picit is más vagyok pánikba esnek hogy mi a baj. Lehet, hogy azért mert nem tetszik nekik az, akivé válok, esetleg tudják, hogy ha teljesen elengedném magam és magam lennék, akkor teljesen különböznék és kiszakadnék, magambafordulnák, tehát nem akarnak elengedni. És talán ennek van a legkisebb esélye, de ezt tudom megérteni, főleg, hogy én is annyira ragaszkodom ahhoz, akit nagyon félek elvesziteni, pedig nagy rá az esélye. Az hogy most nem együttérzőként, hanem aggódóként élem meg Réka történetét, teljesen felkavar. Nagyon sokat gondolok rá és elönt a szégyen hogy minek tettem ki néhány embert, akik tavaly ugyanigy aggódtak értem és teljesen tehetetlenek voltak. És most nem csak Réka esetében vagyok tehetetlen, hanem a magaméban is, mert tagadhatatlanul változok, és egyre nehezebb ezt eltitkolni. Megfelelni annak, akire mindenki azt mondja hogy ez igazán te vagy és aki annyira eltávolodott már tőlem. Ezért mostanában sok egyedüllétre van szükségem, hogy élhessek egy másik életet is, igaz hogy egyedül, de oly nagy fellélegzéssel. Hogy minden egyes könnycseppem egy-egy elmúlt, oly messzi lévő emléket, egy-egy hibát jelentsen számomra, hadd sirassam meg őket, mert szükségem van rá. Legyen ez egy kimondatlan igazság, amivel mindenki tisztában van, hogy nem vagyok már az, aki voltam, és hogy túl a harsány nevetgéléseken állandóan küzdök, hogy minden egyes pillanatban az én történetem elhibázott dolgain jár az eszem, de itt van ez a világ, ahol minden jo és minden rendben van és itt élem ki az álomvilágom. Mert néha olyan nehéz elviselni hogy enm tudom hova tartozom, scak annyit hogy akarok valahova, de mindig az érzem, hogy nem sikerül, nem megy. Akarok én egyáltalán itt lenni? Az az igazság hogy nem mindig. De nem tehetem meg. Ez persze tök kényelmetlen, de hasznos. Legalábbis valakinek biztos. Csak a remény ne hagyjon cserben, hogy mindig gondoljak arra, hogy lehet még minden olyan gyönyörű. Hisz van akinek az. Valakinek most valakinek később. Hisz olyan nem lehet hogy soha.

L.O.V.E.

Nem vagyok szerelmes, nem azért. Csak a nap összefogott ellenem egyrészt mert egész nap tök éhes vagyok és ez kiborít, másrészt mert az egész nap a szerelemről meg a velejáro dolgokrol szolt. Még az angolfogalmazásomat is a házasság előnyeiről, hátrányairól kellett megirnom. de az egész onnan indult hogy kávéztunk Esztivel és miután egészen 3óráig egy srác volt a téma előjött megint a templomutcás érzés meg az a furcsaság az egész pasizással kapcsolatban. Nem azért mert rosszul érzem magam igy, ahogy vagyok, inkább mások véleménye ami amúgy annyira nem szokott nálam számitani. és most mégis egyre erősödik és félek h tulságosan kilógok a normából esetleg kinéznek netántán szánnának. És ez elég ciki... Mert szerintem nem szükséges komoly kapcsolatban lenni ahhoz, hogy boldogok legyünk, sőt ahogy elnézem néhány körülöttem lévő ember szenvedéseit a párkapcsolatuk miatt, pont az ellenkezője szűrődik le. na nem ezért nincs pasim csak mégis... gondoljunk bele. persze sokan megtalálják ilyen korban az életük szerelmét, és nem bánják, hisz enm veszitenek vele semmit. ez a kapcsolat rohadt erős bizonyára. na én ebbe a kategoriába szerintem biztos nem fogok beletartozni. másoknak még sosem volt pasijuk. ez sem az enyém. lássuk csak ez kb oan mintha felhagytam volna a pasizással. hisz mindenki azzal zaklat h van-e mikor lesz, miért nem akarok és ezt mégis hogyan is képzelem. kb ugyanaz mint az evéssel, csak ez nem oan káros. szerintem. mert nekem oan hirtelen felhagyásnak tűnik az egész pasizással, de asszem meg lettem győzve h az is pasizás amit én csinálok. meg h én bármelyik pasit megszerezhetném magamnak. ez már inkább felkeltette az érdeklődésemet, mert ezt vajon mégis honnan tudhatja valaki, aki ismer engem. hát persze vszeg abbol h ismernek de nekem ez itt bomlik meg. de rájukbizom, mindenesetre ilyet jol esik megtudni:) és remélem igaz is. remélem annyira azért nem vagyok válogatós, hogy ha esetleg tényleg vmi kifogástalan emberkével ismerkednék meg abba is belekössek csak úgy megszokásból:)
csak ez eddig igy szép és jó, de mivan a körülettem lévő emberekkel, akikkel ugyan nem társalgok annyit, de mindig csak azon kapnak hogy nincs pasim, és naná hogy ez feszélyez. nem akarom h teljesen prűdnek tartsanak, vagy annyira szerencsétlennek, hogy még egy pasit sem tudok magamnak összeszedni és ezért jövök azokkal a kifogásokkal, h nekem most pillanatnyilag nem kell, ráérek egyetemen minden héten váltogatni a pasijaimat amit végképp nem akarok, vagy esetleg később férjhez is megyek csak ne most.