örök kétség

Mit sustorogtok titkokat,
Őszi fák, lombhullatóak?
Miről beszéltek mit nem tudok?
Tán büszkélkedtek hogy ti már előre látjátok?

Mig kitartoan várok,
Gondolataimmal szomorkodok,
Egyedül félve, attól a pillanattól,
Mikor rájövök, azon a napon,
Hogy nem vagy te egyedül,
S én vagyok az, ki menekül.
Fáradt szempilláimról lassan,
Csöpögnek a könnyek humorosan.
Kinevetnek, mert álomba ringattam
Magam, s hamarosan,
Minden álmom összedőlt.
Miért is nem építettem fel kőből,
Különlegesen fénylő
Gyönyörből.

Hisz nem te vagy a váram,
Hol megbújhatnánk párban.
S nem én vagyok a köpönyeg,
Mi eső után szárazra törölget.

Vannak ott mások,
Milliók.
Főszerepre áhítozó tárgyak,
Sok-sok álmot valóra váltanak.
Ajtód előtt hosszú sorok kígyóznak,
De te csak megmaradsz magadnak.
Nagy kísértés leszel ettől,
Sugárzik szemedből,
Hogy hiányzik valami,
Én akarom neked azt megadni!