zuhanás a könnyekkel

sosem leszek kibékülve magammal. nem ez nem nekem való. egyre jobban utálom magam, főleg most h mindent megteszek h legalább egy picit lefogyjak, de bármit csinálok egyre csak hizok és egyre jobban fáj. nem birom elvisleni azt aki vagyok, mert nem vagyok senki, csak egy kis hájgombóc. semmi sem megy csak a nyafi meg a sirás és én annyira nem akarok igy élni. miért nem megy? olyan erővel nyomom, odarakom az akaraterőmet is teljes mértékben mégis egy helyben toporgok. még hibáztatni sem tudok senkit, mert én vagyok az egyetlen hibás. nem foghatom arra h de hát bedugtak a kórházba és azt akarták h hizzak, mert nem ezt akarták, hanem csak annyit h egyek, de en azt h ennyire elhizzak. anyu állandoan azt mondogatja, h csak várjam meg amig elmulik mert enki is volt egy korszaka amikor duci volt de magátol elment. de nekem sosem fog. egyre csak rosszabb egyre jobban magávalhuz a semmiségbe. és megértettem, h szeretnek igy az emberek, és nem zavarja őket h dagadt vagyok de mivan ha engem igen? ha én ezzel nem tudok együttélni? sajnálom h éhes vagyok állandoan. de ez nem is sajnálat, inkább szánalom. annyira gyűlölöm ezt az állapotot, h inkább csak otthon kuksolnék mert nem akarok állandóan szembesülni vele, h mennyire kilogok a többiek sorábol. h nem vagyok annyira szép és nem vagyok annyira csinos. hülyén viselkedem, nem vagyok annyira okos és semmi sem megy ugy mint a többieknek. én ezt nem akarom. annyira akarok változtatni és annyira lelkes vagyok olyankor, de annyira letör ha egysezrűen nwem sikerül, mert jah h én sokkal bénább vagyok és nekem sokkal több időmbe telik? utálok emiatt sirni állandóan. annyi sokkal nagyobb probléma van az életben, és annyira szánalom, h engem ez tud leverni a legjobban. nem akarok bekattanni, és állandóan erre gondolni.
nem