Folyton akadékoskodó önvoltom,
Örökké őrlő, forgó életem-poklom.

Hol már feljött a Hold, ott állsz Te tétlenül,
Szemed szenvedéstől ragyog-kegyetlenül.
Egy utolsó szívveréssel lángolsz
Magadon kívül mást miért nem vádolsz?
A Nap alól nézlek fáradt szemekkel,
A perceket követem maró könnyekkel.
Az élet két végpontján allunk,
Ordító hangjával a Földbe kapaszkodik lábunk.
Egymás felé vágyódva, félúton találkozik tekintetünk,
Arról az arany középútról álmodik szívünk,
Hol napfogyatkozáskor álmunkbantalálkozunk,
S boldog teljes életünk hanyag hiányairól tárgyalunk.
S még ha reggel hüledezve némán kelsz,
A világ túloldalán mindig rámlelsz.

Álljatok meg emberek!
Ne töltsétek be a termeket.
Ne hagyjatok itt a végtelenben,
várjatok míg szétmállik a léptem.
Miért vonultok külön tőlem?
Hát nem halljátok lelkem?
Szívvel megyek az üvegfalnak
Hátatfordítva gondolataitoknak.
Nem adok nektek magamból semmit de semmit
Nem fogjátok érzelmeimet savba mártogatni.