I just want you to know who i am

Valószinűleg az egész abból jön, amikor elkap az érzés, hogy hazajövök vagy egy buliból vagy akár egy átlagos napról, lemosom a sminkem és a tükörbe nézve a mosolyom is lecsügged, eltűnik az a régi személy aki már csak az "előadásokkor" létezik. Mélyen a szemembe nézek és inkább az a folytogató érzés jön elő, mert igenis bele lehet fáradni abba hogy minden ami körülvesz annyira különbözik attól aki én vagyok és rájönni hogy minden ami az eszemben jár annyira álom annyira messze, annyira elérhetetlenzó sincs arról hogy én vagyok a társadalom kivetettje, és ti aljanép gyertek sajnáljatok, de inkább ne is mert fel se értek hozzám:D Csak annyira úgy érzem hogy nehezen illeszkedek be akármelyik társaságba, akármennyire is az ellenkezője lehet ez mások szemében. Lehet hogy azért van, mert megszokták azt az embert, aki 16-17 évig voltam, és ha picit is más vagyok pánikba esnek hogy mi a baj. Lehet, hogy azért mert nem tetszik nekik az, akivé válok, esetleg tudják, hogy ha teljesen elengedném magam és magam lennék, akkor teljesen különböznék és kiszakadnék, magambafordulnák, tehát nem akarnak elengedni. És talán ennek van a legkisebb esélye, de ezt tudom megérteni, főleg, hogy én is annyira ragaszkodom ahhoz, akit nagyon félek elvesziteni, pedig nagy rá az esélye. Az hogy most nem együttérzőként, hanem aggódóként élem meg Réka történetét, teljesen felkavar. Nagyon sokat gondolok rá és elönt a szégyen hogy minek tettem ki néhány embert, akik tavaly ugyanigy aggódtak értem és teljesen tehetetlenek voltak. És most nem csak Réka esetében vagyok tehetetlen, hanem a magaméban is, mert tagadhatatlanul változok, és egyre nehezebb ezt eltitkolni. Megfelelni annak, akire mindenki azt mondja hogy ez igazán te vagy és aki annyira eltávolodott már tőlem. Ezért mostanában sok egyedüllétre van szükségem, hogy élhessek egy másik életet is, igaz hogy egyedül, de oly nagy fellélegzéssel. Hogy minden egyes könnycseppem egy-egy elmúlt, oly messzi lévő emléket, egy-egy hibát jelentsen számomra, hadd sirassam meg őket, mert szükségem van rá. Legyen ez egy kimondatlan igazság, amivel mindenki tisztában van, hogy nem vagyok már az, aki voltam, és hogy túl a harsány nevetgéléseken állandóan küzdök, hogy minden egyes pillanatban az én történetem elhibázott dolgain jár az eszem, de itt van ez a világ, ahol minden jo és minden rendben van és itt élem ki az álomvilágom. Mert néha olyan nehéz elviselni hogy enm tudom hova tartozom, scak annyit hogy akarok valahova, de mindig az érzem, hogy nem sikerül, nem megy. Akarok én egyáltalán itt lenni? Az az igazság hogy nem mindig. De nem tehetem meg. Ez persze tök kényelmetlen, de hasznos. Legalábbis valakinek biztos. Csak a remény ne hagyjon cserben, hogy mindig gondoljak arra, hogy lehet még minden olyan gyönyörű. Hisz van akinek az. Valakinek most valakinek később. Hisz olyan nem lehet hogy soha.